Botanikai megjelölés
Shorea negrosensis

Kereskedelmi nevek
Dark red meranti – Németország, Nagy-Britannia
Red meranti - Németország
Red lauan – Nagy-Britannia

Előfordulás
Délkelet-Ázsia, Fülöp-szigetek

Technológiai ismérvek
A fa akár 50 méter magasra is megnő, a törzs hengeres formájú. A kéreg sima és laposan barázdált, barnás rostokkal, belül világosvörös. A szijács színe sárgásszürke, a geszté vörösesbarna. A textúra sima, enyhén erezett (T), a
csavarodó növés miatt csíkos (R), kevéssé dekoratív. Friss állapotban a fának aromás illata van.

Szárítás
A szárítás jól, de lassan zajlik. Emiatt a technikai szárítást lassan kell végezni. Csekély a hasadásra és vetemedésre való hajlam.

Súly
15%-os nedvességtartalomnál 590-890 kg/m³.

Főbb felhasználási módok és megmunkálási lehetőségek
A sötétvörös meranti könnyen feldolgozható. A csavarodva növő felületek gyalulása nehéz, a fa hajlamos a forgácsolódásra. Azonban jól késelhető és hántolható, szögelhető és csavarozható. A sötétvörös meranti sokoldalúan felhasználható: belső és külső építészet, ablakok, lépcsők, keretszerkezetek, csónak-, hajó-, karosszéria- és vagonépítés.

Az Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában elterjedt vörösfenyők a faanyag szöveti szerkezete, színe és fizikai jellemzői alapján egymástól nehezen különíthetők el. A nemzetközi fakereskedelemben így 6 különböző vörösfenyőfajnak van jelentősége (e fajokat általában egységesen vörös- fenyőnek nevezik)

Vörösfenyő botanikai és kereskedelmi elnevezések:

1.) Közönséges vörösfenyő
Larix decidua (- L. europaea), vörösfenyő, európai vörösfenyő, Larche (ném.), Larch (ang.), Lisztvennyica europejszkaja (orosz), Larck (svéd).

2-3.) Szibériai vörösfenyő
(2 külön faj)
2. Larix dahurica (= L. gmelini) kelet-szibériai
3. Larix sibrica (= L. russica),
ÉK-Európa, Nyugat-Szibéria
Sibirische Larche (ném.), Siberian Larch (ang.)

4-5.) Amerikai vörösfenyő
(2 külön faj)
4. Larix laricina (=L. americana)
ÉK-USA, Kanada, Alaszka,

5. Larix occidentalis, ÉNY-USA,
DNY-Kanada
Americanische Larche(4.), Eastern larch western Larch (5.)

6.) Japán vörösfenyő,
Larix leptolepis (= L. kaempferi), Európában Németországban termesztik, Japanische Larche.

Elterjedése
Az északi félteke jellegzetes hegyvidéki, alhavasi fafajai. Hazánkban Sopron-Kőszeg környékén őshonos, de a domb- és hegyvidéki tájakon más fenyőkkel elegyesen minden előfordul (területe 6-7 ezer ha). A fakereskedelemben megjelenő vörösfenyő a Kárpátokból, az Alpokból és Szibériából származik. A szeles, csapadékos hegyoldalakat szereti, a fagyra nem érzékeny, de rendkívül fényigényes.

Vörösfenyő morfológiai jellemzői
Laza, kúp alakú koronáján tűlevelei 1-3 cm hosszúak, puhák, világoszöldek, a hajtásokon csomókban helyezkednek el. A vörösfenyő Európa egyetlen lombhullató fenyőfaja. Erős, mély kórógyökeret fejleszt.

Vörösfenyő törzsforma
Törzse jellegzetesen kard alakú. A teljes famagasság 30-40 m, az ágtiszta törzshossz 15-20 m. A mellmagassági átmérő max. 0,6 m (a Lario occidentalis elérheti az 50 m magasságot és az 1,0 m átmérőt is). Kérge mélyen repedezett, vörösesszürke. A kéregben lévő fának jellegzetessége, hogy a kéregcserepek leválási helye kárminvörös.

A vörösfenyő fatest makroszkópos jellemzői
A szijácsa igen keskeny (2-3 cm szélességű), az északi származékoknál 1 cm), színe sárgásfehér. A geszt sötét, vörösbarna. Az évgyűrűn belül a két pászta határozottan elkülönül, a sötét, sűrű szövetű kései pászta részaránya elérheti a 40%-ot is. A pászták határozott színbeli elkülönülése a vörösfenyőnek markáns, esztétikus rajzolatot biztosítanak a húr- és a sugármetszeteken. A gyantajáratok viszonylag aprók, szabad szemmel alig láthatók. A frissen kitermelt faanyag erősen gyantaillatú. A kultúrállományokból származó, gyors növekedésű vörösfenyőnél viszonylag laza szövetű, széles évgyűrűjű a bél körüli fatest (a juvenilis fa). A "juvenilis hatás" általában 15-20 évig tart.

A vörösfenyő mikroszkópos szerkezete
A fenyőkre jellemző tracheidális szerkezetben a vastag falú késői tracheidák határozottan elkülönülnek. A tracheidák radikális falain az udvaros gödörkék ikresen (két sorban) helyezkednek el. A bélsugarak egysejtsorosak, magasságuk általában nem éri el a 20 sejtet (szabad szemmel nem láthatók).

Vörösfenyő fahibák, károsodások
A vörösfenyő törzsének alsó szakasza "kard alakú", ezt a feldolgozásnál figyelembe kell venni. Az ággöcsök viszonylag finomak, kicsik. Gyakran előfordul a csavart növekedés. A nem őshonos termőhelyeken termesztett vörösfenyő-ültetvények széles évgyűrűjű, durva szövetűek. A tartós faanyagnak viszonylag kevés a károsítója, a fatestben gyakran előfordul "belső szijács" (holdgyűrű), "gyantatáska" és ritkábban gyűrűs repedés.

A vörösfenyő műszaki jellemzői
A vörösfenyőt kiválóan lehet felhasználni minden olyan szerkezetnél, terméknél, ahol a tartósság, a szilárdság és a keménység fontos követelmény. Az elterjedtebb fenyők közül egyedül a vörösfenyőt sorolhatjuk a "közép kemény fák" közé. Itt meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magashegységi vörösfenyő (pl. alpesi, tátrai) kitűnik rendkívül keskeny, finom évgyűrűszerkezetével, sötét vörösgesztjével. Az ilyen állományokat 130-140 éves korban termelik ki, és az itt nyert kemény, szilárd faanyagot az alpesi területeken "Steinlarche"-nek (sziklai vörösfenyőnek) nevezik. Ezzel szemben az alacsonyabb fekvésű (sík-, dombvidéki) állományokat a gyakran fellépő tőkorhadás (Phaeolus schweinitzii) miatt 40-60 éves korban kitermelik. Az ilyen laza szövetű vörösfenyőt "Wiesenlarche"-nek (mezei vörösfenyőnek) hívják.

Vörösfenyő kémiai jellemzői
Extrakt anyagok (benzol-alkoholos kivonás): 4-9,0%
Cellulóz: cca.: 34%
Lignin: cca.: 30%
Hemicellulózok: cca.: 15%
Hamutartalom: cca.: 0,2%
Egyéb anyagok: - csersav: 10-12%
- gyanta: 4,1%
pH-érték: - szijács: 54,
- geszt: 4,2

Vörösfenyő fizikai tulajdonságok
Sűrűsége a hazai fenyők között a legnagyobb. Értékei a következők (a min. értékek a laza szövetű), a max. értékek a sűrű szövetű vörösfenyőt reprezentálják), kg/m3:

  • abszolút száraz állapotban: 400-550-820
  • légszáraz állapotban: 440-590-850
  • élőnedvesen: 800-900-1000

Zsugorodási jellemzők, %:

  • sugár: 3,3
  • húr: 7,8
  • rost: 0,3
  • térfogati: 11,4

A húr- és a sugárirányú zsugorodás jellemzői közötti jelentős eltérés miatt vetemedésre hajlamos, mesterséges szárításkor viszonylag lassúbb menetrendeket igényel.

A vörösfenyő tartóssága
Igen tartós, időjárásálló. E tulajdonságát gyanta- és csersavtartalmának, illetve nagy sűrűségének köszönheti. A beépített faanyagot azonban több gombafaj károsíthatja (Merulius, Poria, Comiophosa fajok), nedvességi hatások, illetve szakszerűtlen beépítés esetén. Becsült tartóssága: szabadban 65 év, víz alatt 500 év, állandóan száraz körülmények között (zárt épületben): 1800 év.

A vörös fenyő mechanikai tulajdonságai
A fontosabb szilárdsági jellemzők a rostokkal párhuzamos irányban, légszáraz állapotban (u = 12%) a következők, MPa:

  • nyomó: 41-55-81
  • húzó: 107
  • hajlító: 64-99-132
  • nyíró: 4,5-9,0-10,0
  • hasító: 0,34
  • ütő-hajlító szilárdság (J/cm2): 4,0-6,0-13,0

Keménység (Brinell), MPa,

  • bütü: 53
  • oldal: 19

Stat. hajlító rugalmassági modulusz, MPa: 6300-13800-26000

A szilárdsági jellemzőknél felhívjuk a figyelmet a sík- (domb) vidéki és a magashegységi vörösfenyők közötti jelentős különbségekre. (A hazai vörösfenyő általában a gyengébb kategóriába tartozik.)

A vörösfenyő erdei választékai
Az alpesi tájakon (Ausztria, Svájc) az értékes vörösfenyőt általában szálfák formájában bocsátják árverésre. A fakereskedelemben a következő vörösfenyő-választékok ismertek:

  • fűrészipari rönk (külföldön a vörösfenyőből hasított és hámozott furnért is készítenek),
  • vezetékoszlopok, cölöpök (tartóssága miatt igen keresett),
  • papírfa (gyantatartalma és keménysége miatt kevésbé alkalmas, mint a lucfenyő),
  • rúdfa, állványfa, faragott gerenda-alapanyag,
  • farost-, forgácsfa,
  • tűzifa (Magyarországon nem jellemző).

A vörösfenyő megmunkálási sajátosságai
Valamivel lassabban, mint a luc- és jegenyefenyő, de jól szárítható (repedésre azonban hajlamos). Az összes forgácsolóeljárással jól megmunkálható, de a gyantatáskák és az esetenkénti csavarodottság gondot okozhat. Jól faragható. Könnyen szegezhető, csavarozható. Mindenféle ragasztóanyaggal jól ragasztható.
Pácolás előtt gyantamentesíteni kell, lakkozás után erősen sötétedik. Nehezen fényezhető, külső téri felhasználásnál különösen fontos a szijácsos részek védelme (ez kékülésre is hajlamos). Telítése nehézkes, de enélkül is tartós.

A vörösfenyő felhasználási területei
Különösen azokon a területeken keresett, ahol a tartósság és a szilárdság a fontos. Így felhasználhatják a földmunkákhoz (pl. partvédelem), a bányászatban (aknafa), víz- és hídépítésben, malomépítésben. Kiváló vezetékoszlop, hajóárboc. Alkalmazzák vasúti talpfaként is. Szép, határozott rajzolata előnyös a furnérgyártásban, tetszetős lépcsők, bútorok, ablakok, falburkolatok készíthetők belőle. Az építészetben fontos szerkezeti anyag, értékes zsindely. Gyantájából készítik a "velencei terpentint". Az alacsonyabb minőségű hengeresfát forgács- és farostlemezgyártásban (keverékfafajként ritkán papírgyártásra is) használják.

Kereskedelmi elnevezések: borovi fenyő, Kiefer, Forche, Europeaan Redwood, Baltic Redwood, Scots Pine, Szoszna obüknovennaja.

Az erdei fenyő elterjedése
Az erdeifenyők nemzetségének 120 faja közül a legelterjedtebb a közönséges (vagy európai) erdeifenyő (Pinus sylvestris L.). Földünk egyik legnagyobb alkalmazkodóképességgel rendelkező fafaja. Jól tűri a szélsőséges éghajlati viszonyokat, így a Földközi-tengertől az északi sarkkörig, a Brit-szigetektől É-NY Szibériáig mindenhol előfordul. A síkvidéktől kezdve felemelkedik az Alpokban, a Pireneusokban közel 2000 m magasságig. Hazánkban a Dunántúl egyes tájain és a Sátorhegységben őshonos. Tömeges {mosimage}elterjesztése az "Alföld fásítási program"-hoz kapcsolódik, melynek keretében mintegy 80 ezer ha erdeifenyő-ültetvényt létesítettek az alföldi homok tájakon (Kiskunság, Nyírség, Jászság). Ma az erdeifenyő a legelterjedtebb fenyőfajunk, területe közel 150 ezer ha, az éves fakitermelése pedig 400 ezer m3 körüli. Az igen széles elterjedési körzetnek megfelelően fajon belül is különböző földrajzi változatok (öko típusok) alakultak ki. Pl.: különösen kiváló minőségű egyenletes, sűrű szövetű fát biztosít az északi termőhelyű "lapp erdeifenyő", vagy a fapiacon kiemelt kategóriát jelentő "amúri erdeifenyő". Általában az északi erdeifenyő (balti, skandináv, lengyel, német) egyenes, hengeres törzsű, keskeny, kúpos koronájú, vékony ágú, jó minőségű, sűrű, egyenletes évgyűrűjű. A déli típusú erdeifenyő széles koronával, erős, vastag ágakkal rendelkezik, évgyűrűszerkezete és faanyagminősége rendkívül inhomogén. Ebbe a típusba sorolható a homoki ültetvények fája is. A hazai fapiacon a minőségi erdeifenyő importból származik.

Az erdei fenyő morfológiai jellemzői
Törzsforma: nagy termetű fa, tői párosával helyezkednek el, 4-7 cm hosszúak, csavartak. Általában egyenes, hengeres. Mellmagassági átmérője 0,1-1,0 m, magassága 20-40 m. Jobb termőhelyeken 18 m-ig ágtiszta. Az ágak szabályos örveket képeznek (az ágörvek száma alapján meghatározható a fa kora), különösen a déli típusnál igen vastagok, dúsak. Az ágörvek helyén nagy méretű szárnyas göcsök keletkeznek, ezért rendkívül fontos a fakitermelés korának növelésével a göcsmentes fatestzóna vastagítása. Az ágörveknél a törzs vastagabb. A kéreg a törzs alsó részén vastag, hosszan és mélyen barázdált, barnásszürke; a törzs felső részén élénk, sárgásvörös, hártyás pikkelyekben leváló.

A fatest makroszkopikus jellemzői
A geszt és a szíjács élesen elkülönül. Az idősebb törzseknél a világos, sárgásfehér szíjács az átmérő 1/3-a. A geszt sötétebb színű, a levegőn vörösbarnára színeződik. A kortól és a termőhelytől függően változhat a nagysága és a színe. A sötétvörös gesztű erdeifenyő (kéregmentesen) összetéveszthető a vörösfenyővel (ferri-cloriddal azonban csak a vörösfenyő festődik sötét zöldre). A geszten belül a bél körüli ún. "juvenilis-fa" 12-15 szélesebb évgyűrűt foglal magába, az érett geszthez viszonyítva lazább szövetű és erősen göcsös. Az évgyűrűkben a sötétebb kései (nyári) és a világosabb korai (tavaszi) pászták jól elkülönülnek. A késői pászta aránya 30% körüli és sűrűsége (térfogatsúlya) lényegesen nagyobb (mintegy háromszorosa) a korai pásztáénak. Az évgyűrűk szélessége az éghajlati viszonyoktól függően igen változó. E szélesség változása a korai pásztánál hasonló jellegű, tehát a késői pászta viszonylag állandó szélességű. Így a szélesebb évgyűrűk lényegesen lazább szövetűek. Az ilyen széles évgyűrűjű erdeifenyőket gyakran "répafenyő"-nek nevezik (pl.: az óceáni klímán gyorsan növő "belga fenyő", vagy az alföldi erdeifenyő). A sűrűbb, egyenletes, keskeny évgyűrűjű erdeifenyőt nevezik általában "borovi fenyő"-nek (pl.: a Nyugat-Dunántúl egyes tájairól, vagy Észak-Európából származó erdeifenyő). Megjegyezzük, hogy a fakereskedelemben ma minden erdeifenyőt borovi fenyőnek hívnak.

Az erdeifenyő sajátos fahibái, károsodásai
Az erdeifenyőfa állományok általában egészségesebbek, mint az Európa-szerte epidémikusan pusztuló lucfenyvesek. A nem őshonos termőhelyeken már a középkorú (35-40 éves) állományok törzseinek alsó szakaszában tömegesen károsít a gyökértapló (Heterobasidion annosum) és a gyűrűs tölcsérgomba (Armillaria mellea). Főleg az előbbi fellépésével függ össze, hogy az alföldi fenyvesek véghasználati korát a tervezett 70-80 évről 40-50 évre kell csökkenteni. Nagy károkat okoz a fiatal erdei fenyvesekben a hótörés és a száraz nyarakon gyakori, az avartűzzel kezdődő erdőtűz (a nagy gyantatartalmú fenyőtők könnyen tüzet fognak). Az erdeifenyő fahibái közül a legjelentősebb a göcsösség. A kényszerűségből viszonylag fiatalkorban kitermelésre kerülő, erősen göcsös alföldi erdeifenyvesek emiatt nem alkalmasak szerkezeti, teherviselési célokra. Gyakori fahiba a vaseresség (nyomott fa), ami főleg az excentrikus bélelhelyezkedésű törzsek szélesebb évgyűrűjű "nyomott oldalán" jelentkezik. Felismerhető vörösbarna színéről, amely hasonlít a széles késői pásztákra.

A vaseres fa erősen vetemedik még hosszirányban is, nehezen szárítható, telíthető. Az erdeifenyő nagy gyantatartalma ellenére ritkábban tartalmaz gyantatáskákat (ömlenyeket), mint a lucfenyő. A kékfestő (Ceratostomella) gombák azonban a szíjácsát erősen támadják. Az így keletkező kékülés a tavaszi, nyári időszakban elsősorban a kéregben lévő hengeres fánál jelentkezik, de a nedves fűrészárunál is felléphet. A kékülés kimondottan esztétikai hiba, a szilárdságot nem befolyásolja. A kéregben lévő hengeres fa a hosszabb idejű nyári tárolás esetén erősen ki van téve a rovarok (cincérek, fadarazsak) károsításainak is.

Az erdei fenyő műszaki jellemzői
Az erdeifenyő ipari feldolgozását befolyásoló jellemzők közül röviden összefoglaljuk a kémiai, fizikai és mechanikai tulajdonságokat.

Az erdei fenyő kémiai tulajdonságai
A különböző fafajok elemi összetétele között igen kicsik a különbségek. Az erdeifenyő esetében az átlagértékek a következők: szén 50,1%, hidrogén 6,1%, oxigén 43,4%, nitrogén 0,2%, egyéb elemek (hamualkotók) 0,2%.

A fatest vegyi összetétele: cellulóz 41,9%, Lignin 29,5%, pentozánok 8,7%, hexozánok 12,8%, hamu 1,3%, extraktanyagok 2,2%.

Az erdeifenyő járulékos (extrakt) anyagai közül ki kell emelnünk a gyantát (1-10% mértékben fordul elő, a geszt nagyobb mennyiségben tartalmazza, mint a szíjács). A fenyőgyantát - a lakk- és a festékgyártás fontos nyersanyagát - általában az élőfák "csapolásával" nyerik. A nagy gyantatartalom növeli a faanyag tartósságát, de előnytelen a papírgyártáskor, ragasztáskor és felületkezeléskor. Az erdeifenyő sajátos járulékos anyaga a pinoszilvin, amely szabadfenolos hidroxilcsoportjai révén növeli a faanyag biológiai tartósságát. A ragasztási, felületkezelési technológiák szempontjából fontos a pH-érték ismerete. Az erdeifenyő kevésbé savasnak tekinthető: pH 5,1 (a lucfenyő 3,8).

Az erdei fenyő fizikai tulajdonságai:
Sűrűség: a közönséges erdeifenyő sűrűbb a sima, a luc- és jegenyefenyőknél, de a termőhelytől (az átlagos évgyűrűszélességtől) függően igen változó sűrűségi értékeket mutat:

légszárazsűrűség: 330-520-890 kg/m3 
a friss termelésű (élőnedves) faanyag sűrűsége: 750-800-900 kg/m3.

Zsugorodási jellemzők, %:

  • sugárirányban: 2,6-4,0-5,1
  • húrirányban: 6,1-7,7-9,8  rostirányban: 0,1-0,4-0,6
  • térfogati: 8,9-12,4-16,0

Kevésbé vetemedik, mint a lucfenyő, de az előforduló vaserességi fahiba problémákat okozhat.

Az erdei fenyő fűtőértéke: 16.745 kJ/kg, 8205 MJ/m3.

Az erdei fenyő tartóssága:
Az erdeifenyő (elsősorban a gesztje) tartósabb a luc-, jegenye- és a sima fenyőknél. A DIN 68364 szabvány a 3-4 tartóssági osztályba sorolja (a vörösfenyő és a duglász- a 3., a luc- és a jegenyefenyő pedig a 4. osztályba tartoznak). A szabadon beépített szerkezetek (oszlopok, karók, talpfák, kerti bútorok stb.) védőkezelésre szorulnak.
Mechanikai tulajdonságok: az értékek légszáraz állapotban (U = 12%) értendők a rostokkal párhuzamos irányban.

nyomószilárdság: 35-58-94 MPa 
húzószilárdság: 35-104-196 MPa  hajlítószilárdság: 41-100-205 MPa 
nyírószilárdság: 6,1-10-14,6 MPa 
hasítószilárdság: 0,24 N/mm2 (a sugár mentén) 
ütő-hajlítószilárdság: 1,5-4,0-13 J/cm2 
keménység (Brinel):n bütü 25-40-72 N/mm2 oldal 13-19-24 N/mm2 
hajlító rugalmassági modulusz (E): 6900-12000-20100 MPa
Az északi típusú, jó minőségű erdei(borovi) fenyő kiváló szilárdsági és rugalmassági jellemzőkkel rendelkezik (az értékek a vörösfenyőéhez hasonlóak). A szilárdsági jellemzők szoros kapcsolatban állnak a sűrűséggel, így a laza szövetű fák szilárdsága is kisebb. A szerkezeti célú faanyagoknál az erdeifenyő göcsösségének szerepe rendkívüli: pl.: ha a göcsök együttes átmérője eléri az alkatrész szélességének a 30%-át, akkor hibamentes fához viszonyítva a hajlítószilárdság 33%-kal csökken.

Az erdei fenyő megmunkálási sajátosságai:
Az erdeifenyő jól szárítható, de intenzív, mesterséges szárításkor a szíjácsban finom repedések keletkezhetnek. A védőszeres kezelésnél a szíjács kiválóan, a geszt rész kevésbé telíthető. Kékülés ellen elegendő a mártással történő védelem. Fája az összes forgácsolóeljárással jól megmunkálható, de az erősen gyantás, vaseres faanyag feldolgozása nehézségeket okozhat. Rakodólapok, ládák stb. gyártásakor jól szegezhető, csavarozható. Valamennyi ragasztóanyaggal jól ragasztható. A faanyag felületkezelési sajátosságait a különböző felhasználási területeknek megfelelően kell elemezni. Így az északi államokra jellemző faházgyártásnál a külső festést csak a faanyagvédelmét követően szabad elvégezni. Jó minőségű bevonatot csak az esetben kapunk, ha a faanyag nedvességtartalma nem haladta meg a 14%-ot. Külsőtéri felületkezelésre, ha az erdeifenyő szép rajzolatát és színét is meg akarjuk tartani, akkor lazúr lakkok alkalmazása javasolható. Takart felületkezelésre (festésre) diszperzit, alkyd- és műgyantaolaj alapú felületkezelő anyagok javasolhatók. Olajlakkok és poliészter alkalmazásakor a gyantában gazdag és erősen göcsös faanyagnál szárítási problémák jelentkezhetnek. Belsőtéri felületkezelésre előnyösek a színtelen vagy enyhén pigmentált lazúrok, a világos és színes viaszok. Amennyiben a felület mechanikai védelme szükségeltetik, akkor lakkbevonatokat kell alkalmazni. Az egyenletes, jó minőségű erdeifenyő általában gyantamentesítés nélkül is pácolható.

Erdei fenyő felhasználási területek:
Az erdeifenyő kiválóan alkalmas forgács-, farost- és fagyapotlemez gyártására. Papírgyártásra is alkalmas, de magas gyantatartalma miatt különleges vegyszerezést igényel (e célra a lucfenyő előnyösebb). Az erdeifenyőt széleskörűen alkalmazzák faházak, kültéri falétesítmények készítésére. Észak-európai tapasztalatok szerint a telített erdeifenyő-talpfák 20-40 évig is eltarthatók. Felhasználják zsindelyként, útburkoló kockaként, hajóépítésnél, árboc és vitorlarúd céljára. Fontos bányafa és oszlopféleség. Nagy tömegben gyártanak belőle rakodólapokat, ládákat. Keresett faanyag a ragasztott tartószerkezetek és a különböző ácsszerkezetek készítésére. Dekoratív, tartós ajtók és ablakok készíthetők belőle (tömeggyártásra jobban kedvelik a nála könnyebben megmunkálható lucfenyőt). Felhasználható kisebb igénybevételek esetén lépcsők és padlóburkolatok gyártására is. Markáns, szép rajzolata, kedvező színe miatt a belsőépítészet és a bútorgyártás igen keresett fafaja. Itt nemcsak tömörfaként, hanem színfurnérként is felhasználásra kerül.
Megjegyzés: az erdeifenyők (Pinusok) nemzetségében nagyon sok eltérő tulajdonságú, de külső megjelenésben hasonló fafaj van. Pl.: a szibériai erdeifenyő (Pinus sibirica) még a sima fenyő (P. strobus) közismerten alacsony sűrűségét (250-300 kg/m3) sem éri el. A trópusi erdeifenyők erősen gyantásak, inhomogének. Tehát a közönséges erdeifenyő (Pinus sylvestris) helyettesítésére javasolt fafajok vételekor igen körültekintően kell eljárni.